Az élet egy szomorú faszság. Itt ülünk magunkban és hajtogatjuk a miérteket. Azt hogy miért is nem lehet.

Emlékszem gyerek koromban vártam az ünnepeket. Persze nem otthon. Az olyan uncsi volt. Meg persze mindig volt valami balhé. Sosem éreztem azt hogy igazán a szeretetről szólna. Inkább volt benne egy ilyen megfeleléses rögeszmés tisztelgés a szokásnak. Nem-nem. Azt vártam hogy a rokonoknál legyünk, ott mindig színesebb volt és ünnepélyesebb a hangulat. Az is jó volt, ha jött hozzánk valaki. Olyankor kicsit megtelt élettel a ház. Persze ha elmentek tőlünk, vagy mi mentünk hazafelé az autóval, akkor mindig hallgattam ahogy kibeszélték hogy "amott mindenki hülye". És most itt ülök én, és azt hiszem ezt a szokást viszem tovább. Jó persze, nem miattam. Mindenki más a hülye, és miattuk van ez így. Hogyan is lenne rendes karácsony, mikor a politika ilyen szar. Valószínűleg azért ilyen búbánatos szarképű a karácsony, mert én hozom haza a problémákat. Ettől pedig szenved az egész család. Már a gyerekeim nem csak magukban gondolják, de ki is mondják: olyan jó amikor jön hozzánk valaki, akkor kevesebb a veszekedés, és jobb a hangulat. Képmutató egy faszság ez. Szóval ugyanaz minden, csak a szerepek cserélődtek...
Szuper!
Lehet a felnőtté válással és a gyerek vállalással van a baj. Ez a két dolog minden baj forrása. Mert így már nem lehet vállat vonni mindig és mindenre. Előbb utóbb az embert utoléri a kötelessége, és bizony felelősséget is kell vállalnia. De én nem akarok. Én csak szeretnék ülni a kanapén és lapozgatni a tiktok-ot. Szeretnék csak úgy elveszni az időben, aztán újra aludni, és valahogy megúszni hogy velem teljen el egy élet. Inkább csak úgy átugrani, és felsóhajtani hogy végre vége. A kettő közötti hajtást és rohanást nem akarom már. Elfáradtam. Vágyom valami megfoghatatlanra ami újra feltöltene és érezhetném hogy na ezaz! Pontosan ez az amiért szeretem csinálni...

2022-ben tele voltam tervekkel, és a markomban éreztem az egész világot. 2023 elkezdte kiszívni belőlem az erőt, 2024-ben pedig a maradék is elfogyott. Kiüresedett a lelkem. Csak egy kerülendő kórságnak, egy nyűgkupacnak érzem magam. Néha csak szeretnék ülni egy helyben és megvárni míg lepereg körülöttem az élet. A reményt nem vesztettem el, egyszerűen csak vagyok egy sötét szobában, és nézem a némaságot. Szinte sípol a fülemben a csend. Mert az van. Belül és kívül egyaránt. Már nem nevet velem senki, és az ötleteimre nem csillan fel egyetlen szempár sem. Ha mosolygom, nem értik honnan van hozzá merszem. Ha ötletekkel rukkolok elő, mindenki elfordítja az arcát. Nem mernek a szemembe nézni és nem akarnak már hinni nekem.
Én maradtam egyedül, aki hinni akarok.
Idegesítő egy faszság ez az élet. Eltervezek egy csomó dolgot, aztán valahogy nem úgy alakul. De mi az hogy nem úgy alakul. Ez olyan mint ha kívülállóként kellene végignéznem a színdarabot ahol én vagyok a főszereplő. Ez van. Már megtörtént... de mért történt meg? Miért így történt meg? Azt felfogom hogy már nem lehet változtatni, de miért nem változtattam akkor, amikor még lehetett? Mi ez a baromság hogy úszom az árral? Nem vagyok szemét, és nem vagyok uszadék fa. Egyáltalán miért mentem be a vízbe ha nem tudok jól úszni? Ha meg tudok úszni akkor miért nem úszom békésebb vizekre? Ha meg patakban sétáltam, akkor hogy a jóanyámba kerültem háborgó vizekre? Vagy még rosszabb. Nem is voltam víz közelében. Akkor mégis hogyan mondhatom hogy "úszom az árral?"