Két lehajtott fej üldögélt egy pult felett, valahol egy rég kifosztott bár, vagy kisbolt ablakánál. A felborogatott ládák és a kifosztott italhűtők között még ők is találtak egy kis maradékot, csodák-csodájára valaki az üres rekeszek között hagyott egy pár teli üveget.

- Én azt hiszem tudom miért vagyunk itt... Mert parancsba kaptuk! Ez az igazság. Azért nem mehetünk haza, mert parancsunk van rá hogy embert öljünk. Mert valakinek mi vagyunk a játékkatonái akiket tologat a játékromok meg a játéktankok között. Az pedig kurvára nem érdekel senkit hogy mi is emberek vagyunk. Ez a kibaszott, véres-hugyszagú büdös igazság. Igaz Marek?
De Marek nem válaszolt. Maximum biccentett, miközben billegtette és forgatta maga előtt a félig teli üveget. Nem itt járt. Nem is akart itt lenni. Erőltette a gondolatait, hátha meg nem történtté teheti az elmúlt hónapokat. Hátha előre ugorhat ennek a végére. Vagy, hátha mindent elfelejthet, és egyik reggel csettintésre otthon ébred, és mindenkit újra ölelhet akiket szeret. "Persze, ha még élnek" hasított át rajta a felismerés és a valóság.
Már úgy gondolta többet is látott annál mint amit egy embernek valaha látnia kellene a szenvedésből. Haláltusákat változatos formában. Meglepetésből szétszóródó testrészeket, félbeszakadt életeket, megcsonkított embereket. A gyerekekre nem is akart gondolni sem, persze kitörölhetetlenül beleégett minden szörnyűség az agyába. Na és a szagok. Fojtogató halálszag mindenhol és egyfolytában. Már a gázolaj és benzin szag sem emlékeztette egyáltalán a béke időkre. Régebben ki nem állhatta a nyár eleji rétek büdös virágszagát. Most meg bármit megadna érte ha egyáltalán csak az emlékeiből előcsalhatná.
- Anyámra gondolok. - mondta válaszul. Folytatni akarta, de előtte még hagyta magát ebben a jóleső érzésben hogy az anyjára és a nővérére gondolhat. Percenként verték a szöget a fejébe az emlékek. Azért hogy menjen és ne adja fel. Hogy mielőbb hazatérhessen hozzájuk.
Az utca túloldalán álló kukában szemét lángja lobogott, hogy kissé melengesse a hűvös tavaszi estét. Ők is merengve nézték innen. A láng azonban megremegett, és puska dörrenése rázta meg a csendet. A katonák akik a tűz körül ültek fel-fel ugrottak, de aztán felváltva elterültek, miközben újabb fegyverropogás hangjai közeledtek a holdfényben.
Marek összerezzent, és a fegyveréért kapott. A másik nem. Megfeszítette inkább minden izmát, mert muszáj volt keménynek és megtörhetetlennek mutatnia magát, és tartani, tartani, tartani.
A következő pillanatban valami betörte az ablakot mellettük, és fémes koppanással érkezett a padlóra. Surrogva eléjük gurult.
Apa és fia ledermedve várt, nem mozdult.

Apa és fia várt, de nem mozdulnak már.